Víz, víz, tiszta víz

Szerző: 
Gyurácz Andrea
magyar

2017. március 18.

Allah megoldotta a kareoki problémát. Már ő sem bírta a hitetlenek részeg őrjöngését, így küldött egy jó kis áramszünetet, véget vetett a zenének és hazamentek hajnali egykor a legények és leányok.  Nagy nehezen elértük, hogy a tartalék áramból kapcsoltak a dormitoriba is, így nem pusztultunk meg a fülledt szobában.

Reggel Mme Sissokonál kezdünk. Nagyon bágyadt, lázas, maláriás. De kezében kis virágos neszesszere, magára tekeri almazöld, virágmintában felvarrott, ezüst flitterekkel díszített vékony sálját és indulunk. Először a gyógyszertárba megyünk, kiváltjuk és kifizetjük neki a gyógyszereit. Javasoljuk, hogy ma is a gyerekeivel járjuk a telepet, ő inkább maradjon otthon, de nem, kemény kis nő, jönni akar velünk, mert ma sok újhoz megyünk és figyelmeztetni kell őket az egyedülálló lehetőségre, amit az élettől általunk kaphatnak. És ezt ő akarja nyomatékosan elmondani minden gyereknek és szülőnek. Így aztán ismét bevetjük magunkat a hol szélesebb utcák, hol sikátorok szövevényébe, „Bonjour madammmorissííí tubabu” és Hongrie Mali kiabálás mellett az iskola tanulói segítségével járjuk a nyomortelepet és megfigyelhetjük a szombati életet.

Úgy tűnik, ez a mosónap, ami nemcsak a ruhák, hanem a teljes konyhai felszerelés elsúrolását is jelenti. A mosást az anyák vagy nagylányok a mosogatást a kisebb lányok végzik.  A mosás nagy lavórokban zajlik az utcán vagy az udvarokban, ablakspalettára (vagy mángorlóra) emlékeztető vastag erős, bordázott műanyagon dörgölik a ruhákat. A mosószappanon kívül mosószert is használnak: a gyárban, ahol a mosószert csomagolják a kiürült zsákokat összegyűjti az őr és eladja az asszonyoknak. Ezeket a nejlonzacskókat nagy zsákokban megveszik fillérekért, és belerázzák, áztatják a mosóvízbe, így nyerve ki belőle a beleragadt mosószert. Kemény munka, mert minden a földön van, és bizony derékból hajolnak az asszonyok és iszonyú erővel és energiával dörgölik a nedves ruhákat a spalettához sokszor órákon át, mert egy tíztagú családban akkor is sok a szennyes, ha csak pár ruhája van mindenkinek.

Leparolázunk az öregekkel, akik még mindig ugyanazon az utcasarkon ülnek, mint 3 éve, és folytatjuk utunkat. A henna festők is ugyanabban az utcában működnek, csak itt a dolog fordítva zajlik: fehérrel csodaszép mintát festenek (néha az ügyfél nevét is beleírják a mintába), majd a delikvens lábát vagy kezét vastag iszappal kenik be, műanyag zacskót kötnek rá, és így kell ülni közel egy órát, mialatt az iszap megfogja a fehérre nem festett bőrt. Majd lemossák a fehéret és máris kész a sötétre festett kéz vagy láb, melyet testszínű csíkok mintáznak.

Egy másik helyen lencsét mosnak és szárítanak, nagy halmokban áll a porba fektetett nejlonon.

A piacon fehér követ is kapni, amit gyomorbántalmakra kell fogyasztani. Egyik támogatottunk apukájába is belebotlunk, aki hentes és megcsodálhatjuk szerszámait: a machetét, a lombfűrészt és egy hatalmas handzsárt, ezzel aprítja a húst, ma éppen marhahúst árul. Üzlete mellett – nem tudni kié – az ülésén Messi feliratú motor áll, oldalán több helyen Barcelona matricával.

Érdekes ez a nagy Barca imádat; de valószínű, hogy a Reál Madridon kívül mást nem ismernek: rengeteg UNICEF-es Barcelona póló jön szembe az utcán, illetve a Barca focistáival dekorált füzet kerül elő az iskolatáskákból.

Szombat délelőtt a gyerekek játszanak. Már amelyik nem segít árulni a piacon, mos vagy mosogat. A fiúknak nincs sok dolguk, golyóznak, vagy ha nem telik szép színes golyókra, akkor azokat színes műanyagpalack-tetőkkel helyettesítik, illetve fociznak.

A lányok pedig valami gumis ugrókötelezést játszanak, ki-be ugrálnak a körből, olyan, mintha a nálunk kézzel játszott átvevős játékot ők a lábukkal játszanák.

Óriási sorok vannak a kutaknál, odaviszik, leteszik a kannákat, majd pár óra múlva érte mennek, kifizetik a 10 CFA díjat és vagy kézben cipelve, vagy kordén vagy talicskán hazatolják a 25 literes kannákat. A kútnál pedig folyamatosan töltik tele őket ivóvízzel. Egyik új támogatott kisfiúnk egy apából, 22 gyerekből és 2 feleségből álló családjának naponta három 25 literes kannát tol haza talicskán, ez az ő feladata (6 gyermeket örökbe fogadtak a vidéki rokonoktól). A faárusok hatalmas fejszékkel darabolják a tüzelőnek szánt fát.

Egy másik szponzoráltunk édesanyja abból él, hogy az utcán eldobált vizes zacskókat összegyűjti, kimossa és kilóra eladja a vizeseknek, hogy újra töltsék tele. Maliban ugyanis az ivóvizet háromdecis nejlonzacskókba töltik, melyek száját összekötik. Az emberek ezek sarkát kiharapva szopogatják ki a vizet belőle. Egy másik család részben abból él, hogy van fagyasztója, ebben jégdarabokat tartanak, és ezt árulják.

Mme Sissoko kemény asszony, de mikor a forróságtól már majdnem elájulunk a 12. család után, ahol egy négy négyzetméternyi területet osztottunk meg 20 gyerekkel és egy hatalmas birkával, végre be tudjuk csalni kedvenc légkondicionált libanoni pékségünkbe, a Bagamiba. Sajnos sokáig nem maradhatunk, mert zárnak. Amikor kijövünk, három kislány ugrik fel az utca túloldalán és vezet el családjához az nagybani állatpiacon át, az állatkereskedők kecskékkel, szép kövér birkákkal, tehenekkel teli karámjai, trágya és légy milliárdok, döglött, félredobált állatok között.

Ez egy új világ, amellyel még soha nem találkoztam egyetlen afrikai utamon sem, a Bagamiból is mindig érdeklődve nézegettem, de soha nem merészeltem volna magamtól ide belépni. Óvatosan tipegünk a karámok közti folyosón, nyomorúságosnál nyomorúságosabb viskók mellett elhaladva a telep közepén megérkezünk úti célunkhoz: két támogatottunk viskónak sem nevezhető, nejlonból, fából, nádból összetákolt kajibájához. A székek már kikészítve várnak, de itt a gyereksereg helyett tuareg és csúcsos sapkás peul pásztorok állnak minket körbe. Mikor megkérdezzük van-e áram, közlik, hogy igen, van napelem… hogy micsoda?! Elrohannak és előhoznak egy napelemet, megmutatják, hogy hogyan kötik rá egy akkumulátora, ami egy égőt üzemeltet egy estén keresztül, e körül ül a fél telep és beszélgetnek. Rendkívül kedves, nevetős, barátságos, jól táplált népség. Ennek ellenére alig várjuk, hogy vége legyen az interjúnak, mert a legyektől levegőt sem lehet venni, olyan sűrűn szállnak és telepednek meg minden négyzetcentiméteren.  Soha ilyen hosszú interjúink nem voltak, legalábbis így érezzük.

A teleptől kifelé menet kisfiúba botlunk, amely tíz szép kövér kis kecskét vonszol magával, több-kevesebb sikerrel. A kecskék egy vezérkötélre vannak rákötve és soha nem arra akarnak menni, mint amerre a fiú vinni akarja őket. Mintha sejtenék, hogy merre haladnak… a város vágóhídjai ugyanis a telep végében üzemelnek, és ma úgy tűnik, kecske napot tartanak. Ha már arra járunk, muszáj megnéznünk… és nagyon sajnálom az életükért kétségbeesetten küzdő, négy lábukat kifeszítő, kétségbeesetten mekegő kis kecskéket, akiket rendületlenül vontatnak a biztos vég irányába…

Hazaérve ruhástól, cipőstől állunk félórát a zuhany alatt… hosszú volt ez a nap. Mindig azt hisszük, hogy rosszabb életkörülményekbe már nem botolhatunk, de az élet ezt napról napra felülírja… A mai uszodából semmi nem lett, de holnap tényleg pihenőt tartunk. Aztán ki tudja? Ember tervez…