Örömkönnyek

Szerző: 
Gyurácz Andrea
magyar

2017. március 20.

Ma végre láttam Aminatát, a „kislányomat” boldognak, mosolygósnak!

Eddig szinte mindig csak sírva találkoztunk, először, amikor 3 éve már 2 napja nyílt lábszártöréssel feküdt az udvaron, egy gyékényen, a helyi vajákos által deszkák közé szorított lábbal, mert nem volt pénz orvosra. Akkor Morris Andival közösen kifizettük az orvost és a gyógykezelést. Ma már csak kis heg mutatja a lábszárán, hogy hol bújt ki a csont. Másodszor pedig két napja volt egy katasztrofális találkozásunk, ahol még beszélni sem tudtam, mert Mme Sissoko rögtön letámadta szegényt és befenyegette, hogy az itt ülő szponzora nem fogja fizetni az iskolát. Én pedig – francia nyelvtudás híján – kétségbeesve, tehetetlenül néztem a legördülő kövér könnycseppeket az arcán. De ma sikerült nagy boldogságot okoznom: megvettem számára a legfontosabb tankönyveket, újakat, nem mások által rongyosra használtakat. Sosem fogom elfelejteni azt a hitetlenkedő boldogságot, ahogy felragyogott a szeme, az arca. Tényleg ez az enyém? Biztos? Belefehéredtek az ujjai, úgy szorította őket vékonyka testéhez. Még a szokásos tartózkodásáról is megfelejtkezett, boldogan bújt hozzám a közös fotó erejéig!

Ma jártuk utoljára a nyomornegyed utcáit. Még az idő is megkegyelmezett, alig volt 35 C. Bár azt hittük, hogy csak 4 gyerek lesz, a végén nyolccal zártuk a napot. A mai a könnyek napja volt: az utolsó gyerek egy 7 éves kislány volt, aki egy udvarban krokodilkönnyeket sírva, zokogva jött oda hozzánk, hogy iskolába szeretne járni, de a családnak nincs rá pénze. Gyönyörű kislány még így is, hogy a sűrű kunkori szempillákon könnycseppek csillognak … mit lehet ilyenkor tenni?! Felvettük az adatait… Egy másik helyen nem volt otthon a kisfiú, akit meg szerettünk volna ismerni. Örökbefogadó nagynénje anyatigrisként harcolt érte, végül leültünk, felvettük az adatokat. Aztán a gyanútlanul feltett hány gyereke van” kérdésnél zokogni kezdett, hogy neki egy sajátja sincs… És aztán a nap végén meghatódva elbúcsúztunk mi is az iskolától, a tanároktól, Mme Sissokotól.

Kilenc nap alatt közel 80 családot jártunk körbe, régieket és újakat. Megjártuk a nyomornegyed minden szintjét, minden bugyrát. Betekintést kaptunk a mindennapokba, a túlélésért folytatott napi küzdelmekbe, megismertünk sokféle embert, sorsot, gondolkodásmódot. Megismertük az iskola gondjait, terveit, közösen tervezgettük a jövőt, a tanulás minőségének javítását, az élhetőbb tanulási környezet biztosítását.

Most, hogy szeptemberre megépül az iskola, erre fókuszálunk: hogy annak is jusson tankönyv, akinek nincs itt a támogatója, hogy megvegye, hogy aki lemarad valamiért, az fel tudjon zárkózni, hogy jobb tanárok, érdekesebben oktassanak. Hogy legyenek kényelmes padok, amelyekben 4-6 helyett csak ketten ülnek, demonstrációs anyagok, amelyekkel tanítani és tanulni lehet. Hogy ne csak az osztály 10 legjobbja kapja jutalmul az informatikai oktatás 7-9 osztályig. hogy legyen egy kis könyvtár, amelyet mindenki használhat, ahol mindenki egyenlő eséllyel tanulhat.

Kilenc nap alatt nyomon követhettem, ahogy „Madamból” Andi lettem, ahogy kialakult a kölcsönös megbecsülés és szeretet. Kaptunk rengeteg megbecsülést, szeretet, dicséretet, hálát, folyton rázták a kezünket és köszönték, amit teszünk, ismerősök és ismeretlenek. Hogy elhiggyük, hogy tudjuk, hogy valóban valami jót teszünk, hogy valóban reményt adunk a mocsár szélén a téglajegekből megépült iskolában, a MI iskolánkban, a MI gyerekeinknek.

Holnap pedig felülünk a repülőre és hazatérünk, hogy új lendülettel, új lelkesedéssel továbbsegítsük őket abban, hogy ebből a világból kerüljön ki az a sok-sok orvos, rendőr, miniszter, elnök és focista, pilóta akivel itt találkoztunk.

De most elmegyünk aludni, mert rettenetesen elfáradtunk, mind lelkileg, mint fizikailag…