Gyerekek és sorsok

Szerző: 
Gyurácz Andrea
magyar

2017. március 19.

Ma este sem sokat aludtunk, de ennek örömteli oka volt: a lodge tulajdonosa koncertet szervezett, három mali együttes lépett fel. Elsőnek egy lány, nagyon jól énekelt, utána pedig egy ütős együttes, akiknek szerencsére nem okozott gondot, ha koncert közben elment az áram: a dobokhoz és balafonokhoz nem kellett a hangosítás és az áram. A legvégén az Adema nevű tuareg együttesre került sor Kigaliból, az ország északi részéről.

Ők voltak messze a legnépszerűbb csapat, amelyet esküvőkre, családi ünnepekre hívtak, de a dzsihadisták érkezésével menekülniük kellett. Időnként az az volt az érzésem, hogy a híres tuareg együttest, a Tinariwent hallgatom, majd a koncert végére táncra kerekedik a lodge közönsége és személyzete is. Mindenesetre a tuaregeket sem idegesíti fel az áramszünet, pedig három elektromos gitárral nyomják; miközben a dobos szólóba kezd, a gitárosok rezignált arccal rágyújtanak, hogy az áram visszatértekor a cigit eldobva rögtön a húrokba csapjanak a következő áramszünetig.

Este még átnéztem a listákat, és ekkor derült ki, hogy 7 régi támogatottunk nem szerepelt Mme Sissoko listáján. Így reggel szólunk neki, hogy bizony kicsivel több a tennivalónk, mint gondoltuk. Pedig a tegnapi nap után be kell, hogy valljam, már nagyon szeretnénk, ha végeznénk. Telítődtünk a nyomorral, a piszokkal, a meleggel, a szmoggal, a bűzzel, a legyekkel…

Közel 70 családot látogattunk végig öt nap alatt, ugyanennyi gyereksorsot ismertünk meg. És megállapítottuk, hogy bizony Maliban nem nagy öröm szegény gyereknek lenni. A gyerek itt Allah ajándéka, és hiába reklámozzák a tévében és plakátokon a születésszabályozást, ez itt nem divat. Ha egy nő már nem szeretne több gyermeket, kiteszi magát annak, hogy férje elhagyja, vagy új feleséget vesz magának.

A gyermek itt a férfierő demonstrálására szolgál, ugyanakkor presztízs, munkaerő és – társadalombiztosítási rendszer híján - öregségi biztosítás. Vidéken ez talán még így is működik, mert a földművelés-állattenyésztésben a gyerekek is bőven kapnak munkát. Városban azonban a háztartási munkák kivételével csak még egy éhes szájként jelentkeznek. Így aztán nagyon sok olyan családdal találkoztunk, ahol, ha a nagyobb gyerek kiesett az iskolából, elküldték a vidéki rokonokhoz dolgozni, vagy elküldték a kicsiket azért, mert nem tudnak nekik enni adni.

Ha egy nő férjhez megy, akkor a férje családjához költözik, ez lesz az új családja. A gyerekek a nagycsaládra számíthatnak, ha szüleikkel bármi történik. A családot itt ugyanis nem úgy értelmezik, mint nálunk, hogy apa-anya-gyerek, hanem a gyerek a nagycsalád része, tulajdona, melybe az apai nagybácsik, nagynénik, nagyszülők, a többi feleség és azok gyerekeik tartoznak bele. A gyerek mindig köteles azt tenni, amit az apja vagy az apja helyébe lépő felnőtt mond neki, életkortól függetlenül. Az első szabály ugyanis, amit erkölcstanból beléjük sulykolnak az a „tiszteld az időseket, engedelmeskedj nekik.” A nagycsaládokban a gyerekkel az foglalkozik, aki éppen arra jár, így aztán szinte mindig nehézséget okoz a családi viszonyok, a gyerekek számának kibogozása és egy-egy családi fényképezés során az „oda nem illő” gyerek elpaterolása: észre sem veszik, ha nem csak a sajátjuk áll be a fotóra, hanem a nagycsalád gyerekei is, sokszor mi szólunk, hogy valami nem stimmel, mert túl sokan vannak. Ilyenkor veszik csak számba és lökdösik el a „felesleget.”

Egy gyereknek addig jó a sora, amíg ő a legkisebb és még csecsszopó. Ebben a korban ölelgetik, dédelgetik, játszanak vele és bőven kap enni. Amint azonban megszületik az újabb testvér, kiesik a pikszisből és idősebb leánytestvéreire- unokatestvéreire bízzák: ők cipelik a hátukra kötve, fürdetik, etetik, egyáltalán nem kesztyűs kézzel bánva velük. Hiszen ezt látják anyjuktól: sokszor megdöbbenve néztük, ahogy a csecsemőket karjuknál fogva rángatják, emelgetik, mint a rongybabákat: otthon így félnénk hozzáérni a gyerekhez, nehogy valami baja legyen.

Amikor már tud járni, nekiindul felfedezni először az udvart, majd az utcát, a koszban kúsznak-másznak, sokszor csak egy rongyos pólóban, eszméletlen koszosan, taknyosan, mezítláb, mindent a szájukba véve. Az egyik nap egy cementeszsák sarkát szedtünk ki az egyik utcán kóricáló apróság szájából. Amint elérik azt a kort, hogy valamilyen munkára foghatók, főleg ha kislány, befogják őket a háztartásba: takarítanak, söprik az udvart, a ház bejáratát, fürdetik, cipelik, etetik, vigyázzák a kicsiket, vizet hordanak, segítenek a főzésben, az utcai árulásban, a mosásban, mosogatásban, az eladandó áruk csomagolásában. Játékra, tanulásra alig marad idejük, sokan értetlenül néztek ránk a „mit szeretsz játszani” kérdésre. A fiúk sokkal szabadabbak, ők általában csak a vízhordásban segédkeznek, illetve a nehezebb dolgok piacra cipelésében.

Mindezt pedig kőkemény fegyelmezés mellett. Az anyukák ugyanis csak egyszer szólnak valamiért, utána már üvöltenek és repül a kezük vagy az autógumiból készült szíj. A testi fenyítés itt megszokott, a mindennapok része, olyannyira, hogy amikor egy-egy interjú során a karomat hirtelen mozdulattal megemelve szeretném a nyakamba lihegő öt-hat gyereket kicsit távolabbra tolni, hogy kapjak levegőt, ijedt rebbenéssel ugranak egy jó métert. Az anyukák üvöltésére pedig fejvesztett rohanással reagálnak, pedig anyuka még meg sem mozdul...

A mi fogalmaink szerinti játékaik nincsenek. A focilabda kincsnek számít, ritka, mint a fehér holló, helyette rongyokból focilabdát készítenek. Ügyesen feltalálják magukat: színes műanyag palacktetőkkel „golyóznak,” többméternyi gumiszalagot készítenek kis fecnikből és ezzel ki-be ugrálóst játszanak, bottal hajtják a kiszuperált bicikligumikat, tolják egymást a talicskán, ha van egy fa, és valaki hintát szerel rá, hintáznak, gatyán csúszdáznak a homokdombok oldalán vagy a szerencsésebbek, akik a folyóparton laknak, fürdenek.

A tanulás sem egyszerű. Sok családban csak most kezdenek rájönni, hogy mennyire fontos az oktatás. Arra azonban nem gondolnak, hogy ha a gyerek iskola után dolgozik a háztartásban, nincs ideje tanulni, romlani fog az eredménye. Az én kislányom, Aminata, a legnagyobb leánygyerek a családban: édesanyja csak ül a szőnyegen a többi testvérével, és Aminata csinál mindent: salátát árul a piacon, mos, mosogat, takarít. Nem csoda, hogy az okos kislány eredményei nagyon leromlottak, estére nincs ereje tanulni. Szívem szakad meg, ahogy a tanulásra vonatkozó figyelmeztetést hallva boldogtalan kis arcán kövér könnycseppek folynak, amikor halkan mondja, hogy nincs ideje tanulni… El kell magyaráznunk iskolázatlan anyjának, hogy mekkora esélyt kapott az élettől, ne vegyék el tőle.

A gyermekek fizikai fejlődése sem biztosított. Orvosra nincs pénz, így, ha komolyabb bajuk van, kétséges, hogy életben maradnak-e. Insallah, mondják, Allah adta, Allah elvette. Az étkezés pedig szinte minden családban gondot okoz: naponta általában egyszer esznek, délben, és ha marad, akkor este is. A gyerekek többsége csak vizet iszik reggel, éhesen megy iskolába. A táplálkozás is egyhangú, rizs, vízben főtt kása, hal, zöldségek; gyümölcsöt sehol nem látunk, pedig az út mellett mindenhol árulják. A tejterméket nem ismerik, hús pedig csak ritka ünnepekkor kerül az asztalra.

Senki nem neveli őket a mi fogalmaink szerint, nem szentelnek nekik különös figyelmet, nem sokat gondolkodnak azon, hogy hogyan lehetne jobbá tenni az életüket. Nem sok gyengéd mozdulatot, puszit, simogatást láttam az egy hét alatt, abból csak a csecsemőknek jut. Ezért aztán egymással is agresszívek, vadak.

Felmerül a kérdés ezek után, hogy akkor minek csináljuk ezt az egészet, ha ennyire negatívan látjuk az életüket? Szerencsére, több családnál is jártunk, ahol az iskolázatlan szülők, nagyszülők, nagynénik bármit előteremtenek, megadnak azért, hogy a gyermek iskolába járhasson. Sok vidéki szülő küldi fel gyermekét a városi rokonokhoz, hogy jobb minőségű oktatást, lehetőséget biztosítson a számára. És van már olyan gyerek is, aki maga ismeri fel, hogy mit kell tennie: Lassin Ballo hetedikes és második legjobb az osztályában: az utcán elénk áll, elmondja szépen franciául, hogy osztály második és kéri, támogassuk az ő tanulását is, egyetemre szeretne menni. És bár nincs a listán, de felvesszük a programba, mert ha valaki 12 évesen ezt belátja, még sokra viheti.

De amíg ezt a szülők nem látják be, nem értik meg találkozásaink alkalmával, addig a gyerekek továbbra is csak nőnek mint a dudva, neveli őket az utca… Szerencsére úgy látjuk, Mme Sissoko magyarázata és segítsége megteszi a magáét: még Aminata anyja is megígéri, hogy ezután nem küldi ki salátát árulni, hogy helyette tudjon tanulni. A fogadásunkra rendezett iskolai előadás sem igazán a gyerekeknek, hanem a szülőknek szólt, amiben a gyermek azért könyörgött a szüleinek, hogy engedjék tanulni, hogy szebb és jobb élete lehessen.