Mali történelme - 3. rész

Szerző: 
Gyurácz Andrea
magyar

Függetlenségtől napjainkig

1956-ban a francia parlament meghozta a Loi Cadre néven ismertté vált reformot, amely fordulópontot jelentett a francia állam és annak gyarmati viszonyában. A gyarmati lakosság követelésének eredményeképpen a kormány Párizs befolyását csökkentve növelte a helyi kormányzók hatáskörét, megszüntette a szavazati egyenlőtlenségeket.

Ez volt az ún. Francia Nemzetközösség létrehozására tett első lépés. Az 1957-es Francia Szudáni választásokat követően és az 1958-ban kiadott francia alkotmányos referendumot követően Francia Szudán a valuta, külpolitika és védelmi ügyek kivételével függetlenítette magát Franciaországtól. 1960. szeptember 22-én a Szudáni Köztársaság (Mali korábbi neve) és a Szenegáli Köztársaság függetlenné vált Franciaországtól és létrehozták a Mali Államszövetséget.

 

A mai Mali Köztársaság 1960-ban jött létre, miután a Szudáni Köztársaság és Szenegál különvált, első elnökének Modibo Keitát választották meg. Kormányzata szocialista jellegű, államosító gazdaságpolitikát folytatott és szoros kapcsolatokat épített ki a volt szocialista országokkal.

1968-ban Moussa Traoré katonai puccsot hajtott végre, és diktátorként 1991-ig volt hatalmon. Egypárti államában tőkés jellegű gazdasági reformokat hajtott végre. Betiltotta az ellenzéket és egy erős rendőrállam kiépítését kezdte meg. Hatalma alatt bekövetkező gazdasági hanyatlás és korrupció miatt megerősödtek a demokrácia párti mozgalmak és tüntetések. Végül az ún. márciusi Forradalom néven mali történelmébe bevonul katonai puccs során Amadou Toumane Toure vette át a hatalmat 1991-ben és maradt hatalmon az 1992-ben kiírt választásokig.

Az 1992. évi demokratikus választáson Oumar Konarét választották elnökké, majd 1997-ben újraválasztották. Konaré küzdött az afrikai országokat az élet minden területén behálózó korrupció ellen és gazdasági reformokat vezetett be. 1999-ben a volt elnököt, Moussa Traorét korrupciós vádak miatt halálra ítélték, majd később ezt életfogytig tartó szabadságvesztésre változtatta Konare elnök. 1999-ben csatlakozott az afrikai régiószervezethez. Az ország 2000–2001-ben az ENSZ BT tagja volt. A 2002. évi demokratikus elnökválasztáson az 1991-es katonai puccsot vezető Amadou Toumani Tourét (becenevén „ATT”-t) választották meg utódjául, a volt elnök, Konaré pedig az Afrikai Unió elnöke lett 2003-ban. Franciaország elengedte az államadósság 40%-át (80 millió Euro). A gazdasági fejlődés azonban köszönhetően 2004-es aszálynak és sáskajárásnak köszönhetően komoly éhínség fenyegetett.

A szélsőséges iszlamista ideológia alapján álló al-Káida afrikai szárnya, az AQMI, Líbia és Algéria meggyengülését követően erősödött meg, főleg a Mali, Niger és Líbia térségben. Közel 300-400 taggal rendelkezik, folyamatosan toboroznak a fiatal férfi lakosság tagjaiból ezen a területen. Széleskörű elterjedésük ellenére a helyi lakosság döntő többsége elutasítja őket. Az AQMI iparszerű méretekben űzi az emberrablást – célpontjai a nyugati turisták – olyannyira eredményesen, hogy míg 2003-ban a váltságdíjak az 5 millió Eurós, addig manapság már ezek a 100 milliós nagyságrendet érik el. Ezzel persze nullára redukálták az érintett országok, köztük Mali idegenformát is. A szükséges technikai háttér is a rendelkezésükre áll, Kadhafi Líbiájának szétesésével a zűrzavarban jelentős fegyverkészletre, föld-levegő rakétákra tettek szert, melyeket főleg Maliba menekítettek át.

Líbia szétesésével a nyugati világban mitikus tisztelettel övezett tuaregek számára is megnyílt a lehetőség egy önálló állam létrehozására. A tuaregek, ez a egy nomád-vándorló, ca. 1,500,000 fős népcsoport, nem tiszteli a határokat és állandó összetűzésben áll a földművelőkkel az arab Magreb világ és a szub-szaharai fekete etnikum találkozásának területén. A területen több tuareg felkelés is volt az önálló tuareg állam létrehozása érdekében, az első a független Mali állam történelmében 1962-64-ben, mely során a jobban felszerelt mali hadsereg a lázadást leverte és az északi területeket katonai ellenőrzés alá helyezte. Ekkor sok tuareg a szomszédos országokba menekült. A második felkelésre 1990-95 között került sor, ennek eredményeképpen nagyobb autonómiát biztosítottak a Kidal környéki, többnyire tuaregek lakta területnek, ez egy ideig lehűtötte a kedélyeket, menekültek ezrei tértek haza. A történelem folyamán és a 2000-es évek elején újra felerősödtek a tuareg államalapító elképzelések. 2006-os megegyezés ellenére, 2007-ben újra kitört egy tuareg lázadás a Kidal régióban, mely 2009-ben a kormányerők győzelmével végződött.

A tuaregek Kadhafi Líbiájában az Iszlám Légióban szolgáltak és inkább Maliból Líbiába szökdöstek át. A líbiai rendszer bukását követően ez a folyamat megfordult, a tuaragek visszaszivárogtak Maliba, de nem kívánták magukat a mali állam fennhatósága alá vetni. Így a líbiai váltságot követően Észak-Maliban megnőtt a jól fegyverzett AQMI és a szintén jól felfegyverzett tuaregek száma és már csak egy szikra kellett ahhoz, hogy a várható konfliktus kirobbanjon, ami végül 2012 január -áprilisában meg is történt.

2012 januárjában először északon tört ki tuareg lázadás, melynek során szélsőséges iszlamistákkal összefogva elfoglalták a masni-alakú ország nagyobbik, északi részét és 2012. április 6-án kikiáltották a soha senki által el nem ismert Azawad Iszlám Köztársaságot. Ezt követte márciusban Bamakoban az Amadou Haya Sanogo vezette katonai puccs, amellyel megdöntötték „ATT” elnöki hatalmát. Végül északon egymásnak estek a tuaregek és az iszlamista milicisták. Úgy tűnt, hogy Mali is belesüllyed az afrikai országok egy részére oly jellemző, soha véget nem érő polgárháborúk mocsarába. Az északi részeket elfoglaló iszlám milicisták bevezették az iszlám ítélkezést, a sariát, és 2012 júliusában Timbuktuban – a mindezt tehetetlenül szemlélő helyi lakosság szeme láttára, - elkezdték az UNESCO világörökség részét képző, XVI. századi szent szúfi sírok brutális, fegyveres-csákányos megrongálását és azzal fenyegetőztek, hogy a városban található további 13 világörökségi építményt is eltörlik a föld színéről. Mindezt azzal magyarázták, hogy "isteni parancsra" cselekedtek, mert minden sírhely, amely magasabb 20 centinél, arra ösztökélheti az embereket, hogy Isten helyett a halottak felé forduljanak imájukkal. Betiltották a szerencsejátékot, a nem vallási zenék hallgatását és sugárzását, a dohányzást és cigaretta árusítást, az alkoholfogyasztást és árusítást, a futballt és a futball stadionokban nem mérkőzéseket játszottak, hanem kezeket és lábakat vágtak le, hűtlennek vélt asszonyokat korbácsoltak meg és köveztek halálra.

Mivel a szerencsétlen országnak nincs olaja sem olyan egyedülálló természeti kincsei, amelyeket valamely nagyhatalom fenyegetve érezne, a világ mindezt tétlenül szemlélte. Végül 2013 januárjában - a rossz nyelvek szerint azért, mert félt, hogy a tuaregek exportálják a lázadást a szomszédos Nigerbe, ahol gazdasági érdekeltségeik voltak a határhoz közel - Franciaország megkezdte a Szervál fedőnevű hadműveletet és nyolc hónap alatt, több más afrikai ország utólagos csatlakozása mellett, sikerült megtörniük a radikális iszlamisták uralmát és visszahódítani az ország északi részét. Bár a "felszabadító háborút " megnyerték, a terrorizmus elleni harc nem maradt abba, a francia és ENSZ békefenntartók csapatok továbbra is az országban maradtak. A lakosság túlnyomó többségében mély utálatnak örvendő dzsihadistákat viszonylag gyorsan kiűzték a városokból és nagyobb vidéki településekről, akik ezután a nehezen megközelíthető sivatagi bázisaikra húzódtak vissza, ahonnan kis csoportokban próbáltak visszaszivárogni és terrorcselekményeket végrehajtani. 2013. július 28-án lezajlott az elnökválasztás első, majd azt követően, augusztus 11-én a második fordulója. A győztes Ibrahim Boubacar Keita (IBK) lett, az új miniszterelnök pedig Oumar Tatam Ly. 

2014 májusában újabb felkelés tör ki, mely során Kidalt és néhány további várost elfoglalnak a tuaregek. Szeptemberben a szeparatisták és a kormány tárgylóasztalhoz ül, hogy megoldják az Észak-malival kapcsolatos kérdéseket. Októberben 9 ENSZ békefenntartót ölnek meg egy merénylet során. Az EBOLA sem kíméli az országot, 2015 januárjában jelenti ki az egészségügyi miniszter, hogy az ország „Ebola-mentes.”

2015-ben folytatódnak a harcok. A francia erők megölnek két Al-Quaida vezetőt Észak Maliban, akiket francia állampolgárok elrablásával és megölésével vádoltak. Végül a kormány békemegállapodást köt több lázadó szervezettel, köztük a tuaregekkel. Júliusban megkezdődik az iszlamisták által lerombolt vagy megrongált timbuktui, Világörökség részét képező mauzóleumok helyreállítása. 2015 augusztusától aztán a terrorcselekmények vezetik a Maliról szóló híreket: 17 embert ölnek meg Sevare városában ehy hotel elleni támadásban feltehetően iszlám militaristák, majd 22 ember hal meg a bamakói Radisson Blu hotel elleni támadásban.  2016-ban folytatódnak a békefenntartók elleni támadások: 2013-2016 között több mint 100 békefenntartó veszti életét Maliban, mely így az egyik legveszélyesebb feladattá avanzsál az ENSZ erők körében.

2017 januárjában a Gao-i katonai tábor elleni bombamerényletben 37 ember veszti életét, ahol éppen a kormányerők és volt lázadók tárgyalnak a békefolyamatról, melynek részeként a kormányerők és a volt lázadók megkezdik együttes békefenntartó őrjárataikat. 2017 áprilisában Keita elnök új kormányt nevez ki, melyben szövetségesét, Abdoulaye Idrissa Maiga-t teszi meg kormányfőnek. A viszonylagos nyugalmat 2017. júniusában egy kelet-bamakói, nyugatiak által kedvelt pihenőhely elleni támadás szakítja meg, mely során egy Al-Kaida közeli szervezet 2 embert öl meg.