Mali történelme - 2. rész

Szerző: 
Gyurácz Andrea
magyar

A Szongai Birodalom és a gyarmatosítás

A Mali állam egyik utóda a XV-XVI. század során a Niger észak-nyugati részén élő szongai népről elnevezett Szongai Birodalom lett, amely fokozatosan alakult ki a Mali Birodalom keretein belül a mai Gao város környékén, míg végül önállóságát elnyerve bekebelezte annak keleti területeit.

A Szongai Birodalom ezidőtájt az egyik legnagyobb kiterjedésű állam volt Afrika történelmében. Fővárosa Gao volt. A birodalom a Niger-folyó mentén terült el, amely összekötő kapocsként és fontos kereskedelmi útként szolgált a birodalom távoli részei között. Igazán naggyá a Mali Birodalom széthullását követően vált, amikor is nyugat felé kezdtek terjeszkedni, bekebelezve a Mali Birodalom területeit. 1464-ben megválasztották a birodalom első császárát, a szonni-dinasztiabeli Szonni Alit, aki 1493-ig uralkodott. Személye úgy maradt meg a köztudatban, mint a birodalom legfélelmetesebb katonai stratégája és hódítója. Birodalma nagyobb területtel rendelkezett, mint akkoriban a nyugat-európai országok együttvéve, nyugaton elérte az Atlanti-óceánt is. Szonni Ali uralma alá vette a térség legfontosabb kereskedelmi útvonalait és a gazdag kereskedővárosokat, köztük Timbuktut. Timbuktut a szongaiok 1468-ban csatolták a birodalomhoz, mikor már a város lakossága is arra kérte a birodalmat, hogy űzze el Timbuktu zsarnokoskodó mali uralkodót. A térség másik jelentős kereskedővárosa, Djenné, azonban nem adta ilyen könnyen magát. A szongaiok csak hét éves ostrom után tudták bevenni a várost, miután lakosait kiéheztették Szonni Ali uralkodása alatt lett Djenné és Timbuktu az észak-afrikai iszlám oktatás központja. A birodalom gazdagsága fénykorában meghaladhatta még a Mali Birodalomét is. Szonni Ali halála után Aszkia Muhammad szerezte meg a trónt, akit később Nagy Aszkiaként emlegettek. Ő inkább az oktatásra fektette a hangsúlyt. Maga is erősen követte az iszlámot, és birodalom szerte több iszlám iskolát létesített, ahol a diákok a vallási gyakorlatokat is megtanulhatták. Ennek ellenére igencsak toleráns volt más vallásokkal szemben, és nem akarta a népére ráerőltetni az iszlámot. Az iszlám oktatás mellett Aszkia Muhammad a közigazgatást és a kereskedelmet is eredményesen fejlesztette. Központosította a birodalom irányítását, és hatékony bürokráciát hozott létre, amely többek között felelős volt az adóbehajtásért és az igazságszolgáltatásért. Csatornák kiépítésébe is kezdett, hogy ily módon fellendítse a mezőgazdaságot. A mezőgazdaság fejlesztésével a kereskedelem is fejlődött. A kereskedelemben tett újításai között a súlyok bevezetése volt a legfontosabb, emellett ellenőröket is kinevezett a nagyobb kereskedelmi központok felügyelésére. Aszkia Muhammad uralkodása alatt az iszlám széles körben beépült a mindennapokba, a kereskedelem virágzott, ez köszönhető volt a nagy szaharai sóbányáknak is, amelyek mind a birodalom határai mögé kerültek. Musza nevű fia fellázadt ellene, akit 1532-ben apja hatalmának megdöntését követően királlyá koronázták. Ekkor kezdődött el a birodalom hanyatlása. Sem Musza, sem utódjai nem tudták visszaállítani a birodalom korábbi fényét. A transz-szaharai utak ugyancsak vesztettek jelentőségükből, mivel az európai felfedezések révén megnyíltak a tengeri utak. A gazdaságot és a katonaságot elhanyagolták, több polgárháború is végigsöpört az országon. A politikai káosz után a kegyelemdöfést a váratlan marokkói támadás adta meg. A marokkóiak azért szállták meg az országot, hogy ellenőrzésük alá vonják és újjáélesszék az elhanyagolt transz-szaharai kereskedő utakat. Mivel az Aszkia Muhammad utáni uralkodók egyáltalán nem fejlesztették a hadsereget, a birodalom 1591-ben gyorsan elesett a lőfegyverekkel felszerelt marokkóiakkal szemben. Miután a marokkóiak legyőzték a jelentős számbeli fölénnyel bíró szongaiokat, teljesen tönkretették a taghazai sóbányákat, valamint Timbuktut és Djennét is szinte teljesen megsemmisítették. A marokkóiak támadását követően több tucat kis királyság jött létre a hajdani birodalom területén.

A XIII. századig sok európai állam pénzügyi stabilitása a nyugat-afrikai aranyon alapult. A hatalmas mennyiségű arany és a Szaharán túli hihetetlen gazdagságról szóló mesék felkeltették az európaiak érdeklődését. A modern kori afrikai gyarmatosítás története a portugálokkal kezdődött, akik a XV. századtól kezdve telepeket, kereskedelmi állomásokat, erődöket és kikötőket hoztak létre a nyugat-afrikai partok mentén, elsősorban a Dél-Amerika és India felé tartó hajóik támogatására. A kontinens belső részének felderítése csak a XVIII. században kezdődött meg és csak a XIX. század végére térképezték fel a Niger és a Kongó folyókat többnyire vállalkozó kedvű felfedezők, mint Mungo Park, Réné Callié (aki 1828-ban első európaiként megjárta Timbuktut), Heinrich Bart, Anthony Sattin és Frank T. Kryza. Többé-kevésbé ekkor kezdték felismerni, hogy a kontinens mennyire gazdag ásványi nyersanyagokban. Ennek ellenére az 1870-es években az európai hatalmak Afrika területének csak mintegy 10%-át uralták közvetlenül, ezek a gyarmatok is leginkább a partvidékhez közel, illetve a nagy, tengeri torkolattal bíró folyók mentén helyezkedtek el. A rabszolga-kereskedelem megszűnése után egyre inkább ígéretes nyersanyaglelőhelynek és felvevőpiacnak kezdték tekinteni Afrikát, csábító, nyitott piacot láttak, amely olcsó nyersanyagért cserébe felvenné a gyarmatosító hatalmak iparának termékeit. Nyugat-Afrika domináns gyarmattartó hatalma Franciaország lett, amelynek az európai hatalmak közül egyedül sikerült egy összefüggő szárazföldi gyarmatbirodalmat létrehozni, amely a Földközi-tengertől (Marokkó, Tunézia, Algéria) délen a Kongó-folyóig terjed. A gyarmatosítás kezdeti időszakában a meghódított területeken katonai igazgatás volt, katonai övezetnek tekintették azokat. Csak az 1890-es évektől kezdődik meg a közigazgatási hivatalnokok megjelenése a gyarmatokon, amely eredményeképpen a Szaharától délre 10 új gyarmatot létesítettek, és 1905-ben nyolc gyarmatot két nagyobb egységbe szerveztek, ezek voltak Francia Nyugat-Afrika (Mali is ebbe tartozott bele) és Francia Egyenlítői-Afrika. A Szahara nagy része szintén francia uralom alá került. A franciák gyarmataikon az indirekt kormányzást részesítették előnyben, jórészt helyükön hagyták a helyi uralkodókat, a helyi elitre támaszkodtak, akiket igyekeztek kulturálisan asszimilálni, lehetővé téve számukra a francia egyetemeken történő tanulást és a gyarmat igazgatásában történő részvételt. Ugyanakkor a II. Világháborúig a francia gyarmatokon élőket –négy szenegáli kerület kivételével - „francia alattvalóknak” tekintették, nem kaptak állampolgárságot, nem lehetett tulajdonuk, nem utazhattak szabadon és nem volt szavazati joguk. A II. Világháborút követően kezdtek el limitált politikai jogokat biztosítani a gyarmatokon élőknek, amikor is 1945-ben 10 helyet adtak a Francia Nyugat Afrika képviselőinek a francia országgyűlésben.

Mali területét a franciák az 1880-as évek végén gyarmatosították, és 1890-ig katonai területként tekintettek rá. Addig tulajdonképpen több katonai telepet alapítottak a területen, amelyek szenegáli francia gyarmathoz tartoztak. Bár maga a terület kevés gazdasági előnnyel kecsegtetett, a francia katonaság a múlt dicső birodalmaira tekintettel igyekezett nagy jelentőséget tulajdonítani ennek a hódításnak. A terület bekebelezése 1879-ben kezdődött, amikor Joseph Gallienit kiküldték, hogy építsen egy erődöt, és térképezze fel a területet, alkalmas-e egy Dakar (Szenegál)- Niger-folyó vasútvonal megépítésére. Ezt a helyi szövetségesekkel közösen felépített több erőd megépítése követte 1880-as években. Bár a közigazgatási kontrol elvileg a szenegáli kormányzóhoz tartozott, a katonaság előszeretettel kerülte meg és folyamodott Párizshoz ügyes-bajos dolgaival. Gustave Borgnis-Desborders egészen odáig elment, hogy önhatalmúlag még több területet foglalt el, sokszor a helyi törzsek rivalizálását kihasználva, hogy aztán francia-barát vezetőket ültessen a vezetői székbe. A francia hivatalnokok a katonákkal küzdöttek a terület feletti ellenőrzésért, mígnem aztán Louis Archinald katonai kormányzó önálló hadviselést nem indított a helyi főnökök ellen, több kevesebb sikerrel. Mivel a költségeket a francia állam viselte, hamarosan megszületett az elmozdítására tett döntés és a kormányzói székbe egy civil személy, Louis Albert Grodet került.

Közigazgatási szempontból a terület folyamatos átszervezés és átnevezés alatt állt, míg végül 1914-ben Francia-Szudán néven Francia Nyugat-Afrika része lett, folyamatosan változó határokkal és hol katonai, hol civil vezetéssel. Mali (azaz Francia Szudán) mai határait végül 1947-ben nyerte el, amikor Felső-Volta (ma Burkina Faso) kivált belőle. Fővárosa eredetileg a Mali délnyugati csücskében, a Szenegál folyó partján fekvő Kayes volt, amelyet 1918-ban költöztettek át mai helyére, Bamakoba.

A franciák az eső-táplálta mezőgazdasági termelést favorizálták, azonban amikor kiderült, hogy a gyapot kiválóan megterem ezen az éghajlaton, előtérbe került a Niger-folyó körüli, öntözéses mezőgazdaság kialakítása Koulikoro és Ségou környékén, mivel úgy gondolták, hogy az itt megtermelt gyapot minősége és mennyisége versenyre kellhet az egyiptomi és amerikai gyapottal. Először önkéntes alapon toboroztak családokat a csatornák mentére, de amikor ez kudarcot vallott, már kötelezték a lakosságot az áttelepülésre. Végül a parasztok ellenállásán a terv megbukott. Ugyancsak megépítették – többnyire kényszermunkásokkal – Nyugat-Afrika leghosszabb, 1200 kilométer hosszú vasútvonalát Dakar és Bamako között. Ilyen fejlesztések ellenére is azonban Mali nagyon szegény maradt a szomszédos területekkel összehasonlítva.

Bár vallási téren a franciák igyekeztek semlegesek maradni, mégis az iszlám jogot és arab nyelvet preferálták, mivel ez írott volt és könnyű volt egységesíteni. Sőt, az 1900-as évek elején még az iszlám oktatásba is beavatkoztak és próbálták szabályozni. Egy pán-iszlám politikai lázadástól félve pedig egy idő után próbálták megakadályozni a vallás továbbterjedését olyan területekre, amelyek még nem vallották magukénak a próféta tanait, és akadályozták, hogy nem muszlim közösségek adott esetben muszlim vezetőt választhassanak maguknak. Az ősi és keresztény vallásokkal szemben nem alkalmaztak hasonló szankciókat, sőt gyakran támogatták azok terjesztését az iszlámmal szemben.

A térség régi nagy üzletével, a rabszolgasággal kapcsolatban a franciák egyértelmű álláspontot képviseltek: 1905-ben rendeletet adtak ki, mellyel egész Francia Nyugat-Afrikában megszüntették a rabszolgaságot. Közel egymillió ember hagyta el ennek eredményeképpen korábbi "gazdáját," és költözött más területre. Főleg Mali délnyugati és nyugati részén volt ez jelentős, ahol a volt rabszolgák 1/3-a hagyta ott addigi tulajdonosát. A szökött rabszolgák védelmet kaptak a francia adminisztrációtól, ennek ellenére az 1905-ös dekrétumot követően még hosszú évtizedekig fennállt az intézmény.

Forrás: térkép: Wikipedia

Forrás: Aszkia Muhammad sírja Gao-ban, Wikipedia