Mali történelme - 1. rész

Szerző: 
Gyurácz Andrea
magyar

A Ghánai Birodalom és a Mali Birodalom

Nyugat-Afrika történelmét sokáig csak a szájhagyomány őrizte, írásos emlékeket nem találtak.

Éppen ezért úgy gondolták, hogy a térségben nem létezett civilizáció az európaiak megérkezése előtt. Csak azután változott meg gyökeresen ez a kép amikor 1990-ben Timbuktuban felfedeztek egy kőházban rejtőzve több mint 5 000, a térségből származó kéziratot, melyeket a modern kori régészeti ásatások eredményei is kiegészítettek. A szaharai sziklarajzok és vésetek alapján a mai Mali északi része, az akkor még szavannás, növényekben és állatokban gazdag szaharai terület már i.e. 10 000 körül is lakott volt. I.e. 5000 körül már mezőgazdasági művelés és állattenyésztés is folyt, és az i.e. 500-as évektől számítva megkezdődött a vas eszközök használata. I.e. 300 körül már nagy, szervezett lakóközösségek alakultak ki, ezek egyike volt Djenné-Djeno, a mai Djenné város szomszédságában. 500 körül már számos város és kisebb település alakult ki a régióban.

A történelem folyamán Mali területén több nagyobb állam is osztozott. Az első ismert az i.sz. XI. - XIII. században fennálló Ghánai Birodalom (Wagadu Birodalom) volt, amely a mai Mauritánia délkeleti és Mali nyugati részét ölelte fel (nevével ellentétben sem területileg, sem történetileg nincs köze a mai Ghánához). A teve háziasítását követően hatalmas változás következett be a kereskedelemben. A régió jelentős arany, elefántcsont és só készleteit Észak-Afrika, a Közel-kelet és Európa területére tudták szállítani. A birodalom gazdagsága a transz-szaharai kereskedelemből származott, amely hatalmas jövedelmet termelt a nagyobb városokban és megteremtette az igényt a területi terjeszkedésre a kereskedelmi utak birtoklása érdekében.

(forrás: Wikipedia)

A Ghánai Birodalom eredetéről a mai napig viták folynak, vannak akik szerint a nomád berberek alapították, de a szóbeli hagyomány alapján a birodalom alapítójának őse egy keletről érkező Dinga nevű férfi volt, aki a területen vándorolva sok feleséget szerzett és még több gyermeket nemzett. Végül a végső lakhelyéül szolgáló helyen megölt egy gonosz szellemet és feleségül vette annak leányait, akik gyermekei a térség domináns klánjainak fejei lettek. Dinga halálát követően két fia küzdött a királyságért, és a győztes, egy Diabe nevű alapította meg a királyságot, melynek székhelye - egy Spanyolországban élő mór utazó, Al-Bakri 1067-68-as útleírása alapján - a Szahara szélén fekvő Koumbi Saleh város volt. A város két részből áll, ezek egyike, El-Ghaba volt a kőfallal övezett királyi rezidencia helye, amely egyben vallási központ is volt, a másik pedig a friss vizű forrássokkal és növényzettel övezett, 12 mecsettel bíró muszlim negyed, amelyben az arab kereskedők laktak. Az írásos források szerint 1067-ben a birodalom nagyságát jellemzi, hogy kétszázezer fős hadserege volt, melyben több mint 40.000 katona íjász volt.

A birodalom gazdagsága a kereskedelemből, pontosabban a kereskedelemre kiszabott vámokból származott. Jelentős arany és só készletekkel rendelkezett. Például a só importért 1 arany dinárt, a só exportjáért 2 arany dinárt kellett fizetni. Aranyrögök tulajdonlására azonban csak a király volt jogosult, az emberek csak aranyport tarthattak. Más termékekért fix vámot kellett fizetni. Valószínűleg textileket, dísztárgyakat, egyéb anyagokat importáltak és kézműves bőrtermékeket exportáltak. A meghódított és vazallus országok, törzsek is fizettek adót. A tevék munkába állítása sokkal hatékonyabbá tette a Szaharán át a kereskedelmet. Mindezek együttes hatásának köszönhetően a birodalom évszázadokon át fennmaradt köszönhetően erős gazdasági bázisának. Al-Bakri kikérdezte a birodalmat megjáró kereskedőket a XI. században és a következőket jegyezte le a királyról:

         "Egy fedett pavilonban ül amikor fogadást tart vagy meghallgatja a hivatalnokok ellen szóló panaszokat. A pavilon körül 10, arannyal díszített textilekkel letakart ló áll.  A király mögött 10, arannyal díszített pajzsokat és kardokat tartó apród áll, jobbján az ország más királyainak fiai állnak csodás ruhákban, hajukban arany díszekkel. A város kormányzója a király lábánál, elől ül, akárcsak a miniszterek. A pavilon bejáratánál kiváló pedigréjű kutyák állnak, amelyek csak a királlyal hagyják el a helyszínt, mintegy testőreként szolgálva, nyakuk körül ezüst gömbökkel díszített arany nyakörvvel."

A birodalom stabilitásához hozzájárult az is, hogy a király jól és nagylelkűen kormányozta birodalmát. Azonban mint minden birodalmat, ezt is elérte egy idő után a hanyatlás és a felbomlás szele. A források nagyon gyengék a tekintetben, hogy ez vajon miért következett be a XII. század végén, amikor területe a felemelkedő Mali Birodalomba olvadt be. Ekkor az ország fő vallása már az iszlám volt.

A Mali Birodalom a monda szerint a XIII. század elején jött létre. Egy Szunjata Keita nevű kultúrhérosz alapította, aki gyerekkorában nyomorék volt, és anyját ezért csúfolta a király többi felesége. Egy ideig száműzetésben élt, majd visszatért Ghánából és a királyt letaszítva a trónról ő lett az uralkodó. A birodalom a virágkorát a XIV. élte, államvallása az iszlám volt.

A XIV. század végén a Mali Birodalom feje volt az akkori világ leggazdagabb uralkodója. Maga a birodalom Niger és Felső-Szenegál között, körülbelül a mai Mali délnyugati részén helyezkedett el, és a mande nyelvű vezetők szavannai őshazáján kívül magába foglalta a Száhelt, északon belenyúlt a sivatagba, délen pedig az esőerdőbe. Szárazföldön alig, de akkor még tengeren jól megközelíthető állam volt. Malit az aranylelőhelyek tették dúsgazdaggá, és ezeknek a helyét titokként őrizték. Az arany észak felé hagyta el az országot, és szaharai kereskedők vitték el a mediterrán kikötőkbe. A hagyományok szerint az arany néma kereskedelem útján cserélt gazdát. Az egyik fél kirakta az áruját és visszavonult, a másik fél felvette azt, ami neki ebből az áruból kellett, és otthagyta a maga csereáruját. Az arany eredetéről bizarr mesék terjedtek el. Egyesek szerint úgy nőtt, mint a répa, mások szerint a hangyák hozták fel a föld mélyéről a rögöket, megint mások szerint föld alatti üregekben lakó meztelen emberek bányászták ki. Valódi eredete valószínűleg Bure térsége volt, a Niger felső folyásának térsége, valamint a Gambia és a Szenegál folyók forrásvidéke, egy része pedig talán a Volta völgyéből származott. A mali közvetítőknek sosem sikerült befolyást gyakorolniuk az arany kitermelőire. Ha megpróbálták kiterjeszteni a politikai befolyásukat a bányavidékre, az ottaniak felfüggesztették az arany kitermelését. Mali azonban ellenőrizése alatt tartotta a Szahara peremének számító Valátába és Timbuktuba vezető utakat, és ezzel az egész kereskedelmet.

A birodalom ura a mansza címet viselte. Közülük a kettőnek emléke maradt fenn: az egyik II. Abubakar volt, aki Kolombusz előtt két évszázaddal hajókat küldött ki az Atlanti-óceánon, hogy megnézzék, van-e valami a nagy víz túloldalán. A flottából csak egy hajó tért vissza, azt mesélve, hogy egy nagy folyó szeli ketté az óceánt. A második, kétszáz hajóból álló expedíciót már maga II. Abubakar vezette, azonban nyomtalanul eltűnt. Utóda, a mali uralkodók közül leghíresebb, a körülbelül 1312-1337 között uralkodott Musza mansza lett, aki 1334-ben rendkívül látványos módon zarándokolt el Mekkába. Több, mint egy évig tartó útja megmutatta a világnak Mali erejét és gazdagságát. Egyiptomban még évszázadok múltán is emlegették, mert a mansza az ott töltött három hónapban olyan bőkezűen osztotta az aranyat, hogy annak értéke 10-25%-kal esett, és ezzel inflációt okozott. Ötvenezer dénárt adott a szultánnak, több ezer aranyrudat osztott ki az őt fogadó szentélyeknek és hivatalnokoknak. Bár induláskor 80-100, egyenként 300 font arannyal megrakott teve kísérte, visszafelé kölcsön kellett kérnie. Ezt állítólag úgy fizette vissza, hogy minden kölcsönkapott 300 dínár helyett hétszázat adott vissza.

1352-ben a muszlim kultúra egyik legviláglátottabb embere, a hírhedten megbízhatatlan beszámolókat író utazó, Ibn Battúta Tangerből indult el élete utolsó expedíciójára, melynek végcélja a Mali Birodalom volt. Aranyszállító karavánokkal akarta útját folytatni Mali felé, ahol állítólag annyi volt az arany, hogy a só háromszor-négyszer annyira értékesebb volt. Az út emberpróbáló volt. A sivatagot tíznapos etapokban kellett átszelniük, víz nélkül, egy olyan területen, melyről azt tartották, hogy tele van démonokkal, és ahol nem volt semmilyen látható út vagy ösvény. Ibn Battúta sokat panaszkodott a Mali Birodalomban élőkre, mivel azt írta, hogy nem ismerik a jó modort és megvetik a fehér embert. Undorodott az ételtől, bár nem tudta, milyen nagy költséggel és milyen messziről szállítják neki a kölest. Riasztó volt számára a nők arcátlansága és szexuális szabadsága, az azonban mély benyomást tett rá, hogy a gyerekeket láncon tartották addig, amíg meg nem tanulták a Koránt, továbbá dicsérte a feketék „irtózását az igazságtalanságoktól.” A mansza palotájába érve bosszantotta az uralkodó személyes fukarsága, miközben a palota tele volt arannyal. A mansza napernyőjén aranymadár ült, aranyból volt a fejdísze, a tegeze és kardhüvelye is. A fényűző szertartásokat ostobának tartotta, különösen azt, amikor rigótollakkal ékesített udvari költők ugrándoztak, és „fából való fejet és csőrt” viseltek. A kannibál követeket a mansza egy rablánnyal ajándékozta meg — a követek később az áldozat vérével bekenve jelentek meg előtte, úgy fejezték ki köszönetüket. Ibn Battúta szerint szerencsére „úgy tartják, hogy a fehér ember emészthetetlen, mivel még nem érett.” A mansza több tiszteletet kapott alattvalóitól, mint bármely más uralkodó. Minden fenséges volt, aminek a manszához köze volt: a testtartása, az udvaroncok százai, a kezében tartott ezüstpálca. Csak közvetítő útján szólt az elébe járulókhoz, és a földre borulva, arccal a porban kellett megalázkodni előtte. A szavait zengő hang üdvözölte, és szeszélyes tabuk vontak halált maguk után (például halállal büntették, ha valaki szandálban lépett elé vagy ha a füle hallatára tüsszentett). A környezet igen egzotikus volt. A mansza fogadószobája íves pavilon volt, ahol egy andalúziai költő énekelt. A főváros a bozót közepén állt, és téglából épült mecsetje volt.

Már a birodalomalapító Szunjata hadseregének is a lovasság volt az alapja. A mali lovaskatonák képét több terrakottaszobor őrzi. Ezeken a félig lehunyt szemű, vastag ajkú, felvetett fejű, sisakforgós lovasok merev tartással, a zablával a kezükben ülnek a lovon. Néhány közülük vértet és pajzsot vagy kötényszerű bőrpáncélt visel. A lovak véknyába díszítő motívumokat metszettek; lovasaik rövid pányvával és kinyújtott karral irányították őket. A 14. század közepére ők szilárdították meg a mansza hatalmát nyugat felé a Gambia és a Szenegál alsó folyásáig, keletre pedig a Niger völgyének Gao alatti szakaszáig, délen a Niger felső folyásáig, északon pedig a Szaharáig. A kereskedők mentek utánuk, és átvették értékrendjüket.

Végül a birodalom saját elszigeteltségének esett áldozatául. Peremén lázadások törtek ki, gyakoriak voltak a külső betörések, a központban harcok alakultak ki a trónért, és ezek mind gyengítették az államot. Körülbelül 1360-tól Musza leszármazottai harcoltak a trónért fivére, Szulejmán mansza utódaival. A század vége felé a Niger legalsó részénél lakó szongájok elszakadtak a birodalomtól és Gao is elveszett. Mivel ez utóbbi volt az egyik fontos raktárállomás félúton az őserdő és a sivatag között, Mali monopóliuma is veszélybe került. Az 1430-as években tuaregek érkeztek a sivatagból, és bevették először Valátát, majd 1433-ban Timbuktut. 20 évvel később, amikor a Gambia folyón először felhajózó portugálok kapcsolatot létesítettek Malival, a mansza hatalma már csak a mandék eredeti hazájára korlátozódott.

 

 

 

A Mali Birodalomnak ragyogó imázsa volt Európában. Az 1320-as évekből származó mallorcai térképen, de még inkább az1375-1385 között készült Katalán Atlaszon Mali uralkodóját úgy ábrázolták, mint egy nyugati uralkodót, csak az arca volt fekete. Trónján ült szakállasan és koronával a fején, kezében jogar és országalma. Olyan király benyomását keltette, aki bármely keresztény uralkodóval egyenrangú. Ezek után a hanyatlóban lévő Mali Birodalommal találkozni kiábrándító volt az európaiak számára. Minél jobban megismerték, a fehérek annál inkább megvetették őket, és az ezt követő évszázadokban a mansza utódainak ábrázolásában sztereotípiákat alkalmaznak: majomszerű alkatot és lelógó genitáliákat. A mali állam egészen a XVI. századig létezett, de régi hatalmát és presztízsét már nem nyerte vissza.

 
 
 
 
forrás: térkép: Wikipedia: A transz-szaharai karavánutak
forrás: térkép: Wikipedia: A Mali Birodalom Musa Mansza halálakor
Forrás: Wikipedia Kép: Mousa Mansa ábrázolása az ún. Katalán Atlaszban